Régi szerelem | Vers

Kedves,

Szavaid, csakúgy mint tekinteted,
A végtelen szerelmet sugározzák,
S tudod jól, lelkemben örökre a legmélyebb nyomot hagyják.

A pillanat jelenléte örökkévalóságra ítélte szemeink sugarát,
S a jelen határtalanságába helyezte szerelmünk édes mámorát.

Ez érzés szabad, felhőtlen, repül,
Magasra itt bent. Legbelül.

Teremtés a képzelet tengerében,
S tapasztalás az elménk tükreiben.

Mindben egyetlen egy a közös, a változatlan:
A megfigyelő, mely több testben is elválaszthatatlan.

A boldogság tőlem, s tőled is független,
Mégis egybeolvaszt minket a szívünkben.

Ez a látás mindent és mindenkit érint,
S amikor kinyitod szemed, eltűnik a tévhit.

Akihez ragaszkodsz nem egyetlen személy,
Ez nem lehetsz sem te, de szintén nem lehetek én.

Az érzés az, mi fogva tart, ha hagyod, hogy fogva tartson,
Vagy hagyhatod, hogy minden pillanatban csak átmosson.

Szavak tűnnek el a csendben, itt a szépségben,
De tudom, látod eme rejtélyt, és benne engem.

A távolság csak térben létezik, s azt is az elme véli,
Hát hagyj minden kételyt és kérdést könnyedén elillanni.

A pillanat, melyben megpillantottad önmagad szemeimben
Most is él, most is ugyanaz, mindegy, mi történt közben.

Nem kell búcsút mondanod, legalábbis nem nekem,
Mert ami közös bennünk sehol sem kezdődött, és nem lesz vége sem.

A szerelem határtalansága mindent és mindenkit befogad,
Nem korlátozhatja senki, több irányba fordítja arcodat.

Köszönöm, hogy tekintetedben megláthattam Önmagam,
S köszönöm, hogy megbizonyosodhattam, hogy a végtelen közvetlenül bennem van.

Most, ha szétnézek nyitott szívvel, minden férfi és minden nő,
Az élőlények és a tárgyak, a gondolatok és a vágyak,
Itt van a szívemben veled együtt, e szerelemben, mely egyre nő.